Terápiás írásokba, avagy sikítás helyett

2023. december 10. 

Karácsonyra bort kaptam egy kollegától. Ritkán esik ez meg velem; ezer éve nem borozom, csak néha és csak kicsit.  Hát most felpukkantottam, és ahogy megcsapott az illata, a balatoni nyárestéket idézte fel bennem. A szüleim nagy borozók, amikor velük nyaralok, mindig gyümölcsös bor illata kíséri a vacsorákat és az ultizásokat. Kavarog bennem ezernyi érzés, és mivel a hét a Rajtad való agyalással telt, nem logikátlan, hogy erről is Te jutsz az eszembe, bár semmi közöd a borozáshoz vagy a balatoni nyárestéimhez.

Közben egy ezeréves Moby albumot hallgatok, ami sokáig kísérte az utamat a múltban és mostanában valahogy újra megtalált. Kellően recitatív, semmi köze nincs Hozzád - ami kifejezetten üdvös hatással van rám mostanában -, és kicsit olyan olykor, mint az előjáték, máskor pedig, mint az együttlétek azon szakasza, amikor már csak egy hajszál választ el az orgazmustól. De ebben a zenében csak olykor, villanásnyi katarzisok vannak, inkább folyamatos készenlétben tart, állandóan a katarzis előtti állapotban, felvillanyoz, felizgat átvitt értelemben, nekem ettől ilyen addiktív. Nem egy boldog zene, de nem is boldogtalan, valahogy képtelenség ezen az egyszerű, fekete-fehér síkon értelmezni. Már nem kötök ehhez az albumhoz, csak pár emléket, de az emlékekhez kapcsolódó érzések megvannak még, és színesek, mint maga ez a zene, hol fájók, hogy boldogok, de leginkább izgalmasak. 

Igen bonyolult a kapcsolatom a piával mostanság. Egy ideig azt hittem, segít elnyomni az érzéseket, volt is, amikor ez az állítás igaz volt, de most nem így van. Pont hogy segíti felhozni és megélni őket, akármilyen mélyen, tompán, halkan duruzsolnak is. A szakítás után jó ideig napi szinten ittam, aztán amikor rájöttem, hogy csak jobban fáj tőle a létezés, abbahagytam. Azóta taktikusan használom az ivást - kivéve, ha baráti összejövetel van -; csak akkor iszom, ha úgy érzem, szükségem van rá, mert egy újabb adag kínlódás lakozik bennem, ami annyira szétnyom, annyira mar, hogy hiába tompa, de ott van és mintegy lenyomja a fejem a víz alá, pont annyi levegővételt engedve csak néha, hogy életben maradjak és kínlódjak tovább... így, ha elég erős vagyok, akkor iszom és hagyom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Vagy, ha már annyira nyom ez a tompa, de folyamatos szenvedés, hogy inkább átadom magam; iszom és sírok és/vagy írok. Hát ez van most is. 

Ezen a héten volt a születésnapod. És ezen a héten lettünk volna öt évesek, a te időszámításod szerint. Én fél évvel későbbtől számoltam mindig, de ez nem változtat a tényen, hogy Te nem. Nem írtam Rád, noha ez volt minden vágyam és Te töltötted ki a héten minden szabad percem, a Rád való gondolás. Nem írtam Rád, mert azt mondtad, nem akarod, hogy valaha is beszéljünk és ugyan később abban maradtunk, hogy mégis fogunk még, mert Nálad maradt valamim, a szakítás napja óta nem beszéltünk. Nem írtam Rád, mert tiszteletben tartani a másik kívánságát, egyrészt jelzi azt, hogy szeretlek, másrészt azt, hogy tisztellek.
Nem írtam Rád, mert az jutott az eszembe, hogy ha én épp nem vagyok része a gondolataid univerzumának, ha Te épp felhőtlen "tudatlanságban" létezel, ami engem illet, akkor nem lenne szép szülinapi ajándék az eszedbe juttatnom magam. Tekintve, hogy most épp egy olyan programon vagy egy baráttal, amit többek közt azért találtál ki, hogy megünnepeljük mind a két alkalmat, biztos vagyok benne, hogy én is sokszor ott vagyok Benned, Veled, a gondolataidban és az érzéseidben, főleg ezen a héten. De biztos nem lehetek benne. Persze nyom ez az egész, ordítani tudnék. De ez a legnagyobb ajándék, amit adhatok. 

Hiányzol. Túl vagyok a nehezén, de túl nem vagyok rajta; hullámokban tör rám a hiányod és természetesen senki és semmi nem tudja betölteni az űrt. Ma képes voltam ránézni a facebook-odra, és noha irgalmatlanul fájt látni a hihetetlen szexi lényedet, meg azt, hogy mennyit vigyorogsz a képeken, örömmel tölt el, hogy ránézésre jól vagy. A macskákról készült fotók többsége többről árulkodik, nem csak a macskákról magukról. Annak is örülök, hogy ők jól vannak, hiányoznak ők is pokolian. 

Próbálom élni én is az életem. Munka, magánélet, barátok, programok, igyekszem semmi alól sem kihúzni magam. Tegnap céges vacsi volt, előtte lévő este is. Valószínűleg ordít rólam, hogy nem vagyok rendben, mert azok az emberek, akikkel kicsit is szorosabb a viszonyom, folyamatosan random ölelgetnek és az együttérzésükről biztosítanak - amíg nem tudják, hogy mi a baj, addig a tekintetükkel, a szemükben azzal a semmivel sem összetéveszthető részvétnyilvánító csillanással,  az érintésükkel. Az egyiküknek tegnap hajnalban egy lélekvesztőben meséltem, miközben ő és a többiek csocsóztak, én meg gyatra és nem túl lelkes szerencsemacaként álltam a csocsóasztal mellett, húzogattam a gólokat és kurtán válaszolgattam a srác kérdéseire.

 - Hogy vagy? -kérdezte.
 -Az első két hét pokol volt - válaszoltam -, azóta valamivel jobb.

Minden kérdésre rezignált félmosollyal, és amolyan "majd jobb lesz" arckifejezéssel válaszolgattam az ezüst ruhámban és a kollegáim fele által agyondícsért kabátomban, miközben belül összetörtem és a lelkem felzokogott. "Majd jobb lesz". 

Igyekszem magam emlékeztetni, miért is mentünk szét, amikor épp a gödör alján vagyok. Szerencsére mindig képes vagyok rekordidő alatt felidézni valami ilyemsit, és amint kimondom magamban, validálom is egyből, hogy igen, miért is jó most ez a "szabadság". És valóban jobban vagyok, sokkal inkább önmagam vagyok, mint előtte; türelmesebb vagyok, kedvesebb vagyok, jobban tudom kezelni a nehéz helyzeteket, gondolom épp simulnak ki az idegeim, egyre kevesebbet hullik a hajam, egyre könnyebben és gyorsabban lelazulok bármilyen helyzetben. Tudom, hogy jobb így és érzem, hogy jobb így.
Mégis, mindez mit sem ér, amikor eszembe jutsz; amikor arra gondolok, hogy milyen gyermeki örömmel vetted volna át az ajándékod - mit mindig -; hogy milyen jó érzés lenne, ha hozzámbújnál; hogy hogy nevetnél a favicceimen és én a Tieiden; hogy milyen izgalommal és szenvedéllyel mesélnél a napodról, de legalábbis milyen vehemenciával, ha nem volt jó napod; hogy milyen szenvedélyes és finom lenne egy együttlét veled..
És ezen valahogy nem segít, hogy az ember tudja, hogy mennyi gond volt, mert olyan sokáig hittük, hogy mindent meg tudunk oldani és sokáig valóban szinte mindent meg tudtunk oldani. Könnyebb lenne, ha tudnám, miért nem ment, amikor mindent is megtettünk egymásért. 

Nos, akkor itt és most, mert máshogy lehet; Nagyon Boldog Szülinapot és Szülihetet Neked, Szívem. Akármennyire is "se Veled, se Nélküled" állapot ez - mert az és már jó ideje az volt -, őszintén kívánom, hogy teljen ez az időszak nagyon jól, ahogy az ezt követő percek, órák, napok is. Kívánom, hogy centiről centire, lépésről lépésre minden kicsit jobb legyen és idővel el tudd veszejteni azt a fájdalmat, amit én adtam, okoztam, és amit most az én hiányom ad és okoz. Az a vicc, hogy ha egyikünk fájdalmát elvehetném, a Tiedet venném el, noha fogalmam sincs arról, hogy hogy vagy. Lehet, hogy sokkal jobban vagy, mint én, és én mégis sikítani tudnék a gondolattól, hogy valami fáj Neked, és ez ráadásul miattam történik. 

Csontjainkban

2023. november 7.

Hiányod sikítva szeli át a csendes, sötét lélektelen és békés őszt. Nem értem, más miért nem hallja, széttép a hangja. Még az ég is velem szomorú, Isten is velem, velünk sír. 

Az ősz a Tied volt, a Mienk volt. 
Még mindig az. Mindig a Tied is marad. Melletted szerettem meg az őszt. 
Még mindig a Tied minden az életemben, noha igazán sose volt az semmi, most mégis...

Tudod? Tudod, hogy hiányzol? Tudod. Tudnod kell. 
Bár soha semmit nem tudtunk, semmiben nem mertünk biztosak lenni. Ez evett meg minket. Többek közt.

Tudnod kell, érezned kell a csontjaidban, ahogy éreztük mindig az igazán fontos dolgokat, hogy hiányzol, hogy a Tied vagyok és az is maradok, egy részem örökre a Tied marad.  

Dühöngő.

2023. november 2. 

Két oka van, hogy eddig nem írtam Rólad, csak nagy ritkán, rébuszokban. Az egyik Te vagy, a Te kérésed, a Te igényed, a Te egyértelmű utasításod. Hogy ne írjak Rólad. Ez annyira leírja a kapcsolatunkat; a szófogadásom és a küzdésem. Veled voltam a legőszintébb, a legönazonosabb és közben melletted éltem meg leginkább azt, hogy nem oké önmagamnak lenni. Paradoxon ez, mint az egész kurva életem. Szeretem magamban, hogy egy kibaszott paradoxon vagyok. Hát köszönöm, fasza lecke vagy. 

A másik ok én magam vagyok. A félelmem. 

Soha nem voltam beszari. Testileg igen. Lelkileg nem. A poklok poklát is képes és hajlandó voltam megjárni, mert tudtam, hogy egyszer leérek az üreg aljára. Egyszer vége lesz. Mindig vége van egyszer. Úristen, hány ezerszer hangoztattam ezt másoknak. Hirtelen kicsi lettem, gyáva és képmutató. Fáj ilyennek lennem. És érzem jó ideje, hogy ez megalkuvás. Hogy szörnyet rejtegetek a mélyben. A szörnnyel nincs gond; mindenkinek van háziszörnye, inkább több, mint egy. Sokan egy életen át nevelgetik őket és harcolnak velük a lelkük legalsó bugyraiban fenntartott dühöngőikben és nem értik, miért lepi el őket időközönként újra és újra a szar. A különbség ott volt eddig, hogy én bátran mentem a dühöngőimbe, bátran tartottam őket a felszínen, valami kifacsart, embertelen érzelmi intelligenciával és perverzióval megáldva még szeretet is vegyült ezekbe a harcokba; tudtam, hogy a szörnyeim hozzám tartoznak, nem kell őket elpusztítanom és nem is tudnám; szükségem van rájuk, a lényem részei és önmagam elfogadása és önmagam szeretete együtt jár azzal, hogy a démonjaim nem lehetnek az ellenségeim, noha harcolok velük egy életen át. Ebben szenvedély van, kéjes öröm, fájdalom, csodálat, kiapadni nem képes szexuális vágy és valami ennél sokkal mélyebb; vad öröm, aminek semmi kapcsolódási pontja sincs véletlenül sem semmihez, ami finom, empatikus vagy kiforrott; ez düh és éhség, harapható, mégis láthatatlan energia, tele fájdalommal, édes vérrel, izgalommal. 

És most félek. "Én vagyok a legkisebb morzsa", ahogy a hajléktalan dünnyögte az orra alá édesanyámnak a HÉV-en, és ahogy ő elmesélte ezt nekem, én értettem. Féltem önmagamtól, féltem kiengedni a démonjaimat, még a legalsó szinteken is csak pár percre hajtottam ki őket a ringbe, nemhogy a felszínen nem küzdök velük és pláne nem szexin és büszkén. Na ne értsetek félre, ebben az értelemben a szexi nem mindig bőrben-latexben-tűsarkúban nyomja, hanem olykor minden buroktól, szótól, páncéltól, mindennemű védelemtől mentesen, naturálisan mezítelenül. Attól szexi, hogy bevállalja, hogy erős, hogy ha tízezer könnyet is ejt, dühös, nem csuklik össze, nem adja fel, újra és újra feláll, ha mocskosan is, ha minden lélek-csontja el is törik, ha minden ízében meg is rogyott már, a szeme akkor is vérben forogva, vadul, büszkén táncol és akármilyen fáradt is, akármilyen reménytelen is, a szemének egy része, egy apró csillámpornyi parányi pötty akkor is azt üvölti, hogy "na gyere". Mint az átütően szenvedélyes és mámorító koncerteken az igazságtalanul és már-már a valótlanság határait súrolóan erős szexuális energiájú frontember a színpadon. "Na gyere".

Ezt szeretitek annyian bennem, ezt látjátok a nőben, akinek a szexuális energiája olykor szétvet Bennetek is, ezt látjátok a nőben, akit a külseje ellenére olykor szétvet a maszkulin energia belülről, ezt látjátok a nőben, akinek a belső energiái azt sugallják, hogy egy huncut kiscsaj a kezében egy éles késsel azt susogja, "egyél meg" és ti meg akarjátok kóstolni, holott érzitek, hogy a vesztetekbe rohantok... Részben ezt. 

Ezt a vadállatot, akit én ketrecbe akartam zárni - már jó ideje, de csak most döbbentem rá -, és nem azért, hogy megvédjelek titeket - nem fogok hazudni, ez mindig ott volt, mindig ott is lesz, Alice és az én táncomban mindig én voltam a felnőtt, csak olykor hagyom őt játszani és élvezem nézni. De az utóbbi időben inkább azért akartam hét lakat alatt tartani, mert magam is féltem tőle.
Hol azért, mert éreztem, hogy tönkreteheti a törékeny és illékony, képzeletből épített egyensúlyt, ami a világot jelentette nekem, és amit a párkapcsolatomnak neveztem.
Hol pedig azért, mert féltem, hogy engem tép szét. Tudom, tudom. Sok minden lehetséges, de ez az egy nem. Ő nem létezik nélkülem és én nem létezem nélküle. És mégis.  

Mindazt, amit most idehánytam, bizonyos szintig bárki képes lenne megérteni és értékelni, akit valaha is közel engedtem magamhoz az életem során. Talán még az apám is. Egy kivétel van; az az ember, aki az elmúlt években a világom középpontja volt - noha ő az egyetlen ember ezen a földön, aki ezt sosem hitte el. Hogy valóban én üzentem ezt, vagy igazából róla szól ez...? Tudjuk, hogy sok valóság van, és egyik sem egyetemleges, így ez a kérdés hiábavaló és felesleges. Hogy fájdalmas-e már önmagában a tény is, hogy képes voltam találni valakit, aki nemhogy nem értékeli, de nem is érti, mert nem is látja a mélységeimet? Ne válaszoljatok. Mégis kibebaszottul szeretett, és ha a világ és az emberi természet működéséről eddig szerzett tapasztalataim nem csalnak, akkor még mindig kurvára szeret. Pont úgy, ahogy én őt; a lelke legmélyén bújtatott démonjaival és a felszínen pórázon tartott finomított lisztből gyurmázott plüssállat-öleléseivel is; mindenestül, mindenével, és közben pont úgy szűköl és visít és tombol, kínlódik és kaparja a falat most, és két hete, de leginkább évek óta és ki tudja, meddig még... mint én. 

Istent mindig is jó humorúnak tartottam, egy ideje pedig cinikusnak, amiért bemutatta őt nekem, azért meg pláne, mert hagyta, hogy egymásba szeressünk. Tudom, tudom, egyértelműen pszichológiai okai vannak, hogy egymásba kapaszkodtunk, mint szőlőkacsok, amik semmit sem képesek adni egymásnak, még valamire való támaszt sem, de ez most önmagában valahogy nem nyújt elég vígaszt. Elég okos kis kacsok voltunk mi, a magas EQ-jú és a magas IQ-jú, akik végigkínlódják az együtt töltött időt, kínzó és mély fájdalomban, megalázottságban, értetlenségben és meg nem értettségben, akik elé a másik akkora tükröt tart, hogy sehova ne lehessen bújni előle. Végül mégis egészen sok mindenre megtanítottuk egymást, életen át tartó leckéket kaptunk és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ami most jön még, ezután, arra mondják, hogy megismerjük, hogy milyen a magyarok Istene. 

Gyűlölni akarlak, de nem tudlak. Ezt az akarást gyorsan elengedtem egyébként, az első tized másodpercben tudtam, hogy reménytelen. Mást se tudtam soha gyűlölni, majd pont téged foglak tudni. 

Haragudni akarok rád, de nem tudok. Előbb haragszom az Istenemre, akiben - noha az enyém -, változó gyakorisággal hiszek, legalábbis a felszínes hétköznapjaimon ezt szoktam hazudni magamnak. Haragszom rá - most éppen aktívan hiszek benne -, hogy hagyta ezt nekünk - mert kell valami felettes felelős, ugye, túl sok időt töltöttem el alkalmazásban talán -, noha két lényre számíthatok egész életemen át, és abból ő az egyik. Nem kéne összevesznem vele, vele szoktam az üreg mélyén beszélgetni, miközben dühöngve sírom tele a tükörképemet, ő az egyetlen, aki oda is lemerészkedik velem - vagy az egyetlen, aki leengedek oda...? - és mégis inkább rá haragszom. Rád haragudni, ezt valahogy nem lehet, nem engedhetem. Túl sokat tudok rólad - noha mindig az volt az egyik legfőbb kínom, hogy túl keveset... -, ahhoz, hogy Rád haragudjak. A gyerekkorod, a más nyelvezeted, az "érzésekről nem beszélünk" mentalitásod, ami igazából inkább képesség hiánya, mint mentalitás, és mélyebbre menve ez a megfelelő időben a tanulás és tanítás hiánya, mintsem a képességé... 

Azért kicsit mégis haragszom Rád. 
Bazd meg, hogy nem értettél. 
Bazd meg, hogy nem szerettél úgy, ahogy szerettem volna, hogy szeress. 
Bazd meg, hogy elveszejtetted a szenvedély utáni vágyam. 
Bazd meg, hogy úgy féltél megmutatni magad, mezítelenül. 

És látod, négy bazdmeg után újra kilyukadok oda, hogy nem a Te hibád. Siratom magunkat, soha nem fájt szinte még ennyire semmi. Az a két mondat. A Tied és az enyém. Hogy az fájt a legjobban Neked, hogy nem kellett nekem, amit Te tudtál adni. És hogy az fájt a legjobban nekem, hogy nem kellett Neked, amit én tudtam adni. Hogy összetörtük magunkat, nem átvitt értelemben, ezer apró darabra, hogy képesek legyünk alkalmazkodni, változni, módosítani, alakítani... Átléptük a határainkat, atyaég de hány ezerszer hány ezer lábbal, közben észtveszejtően gigászi energiával, akarattal és önszeretettel összetartottuk saját magunkat és nem veszítettük el önnön személyiségünket, és ezt inkább egymásért tettük, mintsem magunkért, mert tudtuk, hogy ki mibe szeretett bele... és mert tudtuk, mennyit sérül az ember, ha leteszi saját magát egy másik emberért és aztán hogy haragszik érte később, hogy megmérgez ez mindent, és mi tudtuk, annyira okosan akartuk csinálni, a kapcsolatunkért, önmagunkért, egymásért... mert az egész egy szentség, egy egyensúly, egy törékeny vár, megfoghatatlan, de mégis konkrét és csodálatos Hold-udvar, szerelemből született Csillag-udvarhölgyekkel és bátor Hullócsillag-urakkal. Nem találtuk a közepét sose, a mélyére nem tudtunk lenyúlni sose, nem tudtuk megfogni, megölelni, megsímogatni, sírva mosolyogni vele, csak távolról csodáltuk a kapcsolatunk mozgatórugóját, kettőnk közös dobogó szívét, mert Te féltél tőle és én túlságosan tiszteltem a határaidat - és ezáltal a félelmedet is. És mert féltem, hogyha üvegszilánkra lépek, végleg összetörök mindent. Így aztán... nem léptem sehova és talán ezzel basztunk el mindent. Hát tudod mit? Tényleg bazd meg. 

A szeretetemet, a szerelmemet, a bizalomvesztésemet, de legfőképp azt, ami jó volt, mert még mindig úgy vagyok Veled, ahogy eddig, pedig már együtt sem vagyunk; hiányzol és ha itt lennél, azt kívánnám, bár ne lennél itt; érinteni akarlak, de ha tehetném, azt kívánnám, bár nyúlhatnék mélyebbre; hallgatni akarom, ahogy mesélsz, boldogan vagy dühösen és ha tehetném, azt kívánnám, bár akarnál igazán hallgatni; igazán hallani, igazán érteni; és ha igazán akarnál hallani, ha igazán akarnál érteni, akkor azt kívánnám, hogy bár sikerülne is. 

Azt kívánom, bár kitépnéd magad belőlem és ha megtennéd, azt kívánnám, bár a föld nyelne el, hogy ezt megtetted velem, mert így elvettél tőlem mindent és tudod, igazából ne téged nyeljen el, vagy ne egyedül, mert nélküled ez az egész úgy fáj, most úgy érzem, mint még semmi sem. 

Hát, üdv újra nálam, ilyenek most az én lelkem bugyrai. Jelentem, kiengedtem magam a dühöngőmbe. 

A lelkemben tátongó kráter peremén billegve

 "Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad." 

Hát igen,  sok minden ott hagytam nálad, immáron fél éve - érzésre a húsomból is, a lelkemből is. Fél év... könnyebb már és mégis nehezebb. Valahogy mostanában újabb hullámokat vet bennem az üresség és időről időre belémharap. Pedig az összes párom közül veled tudtam a legkevésbé megosztani magam és nem én nem akartam megmutatni, ki lakik itt, belül. Lehet, talán ezért van minden. Igen, esélyes, hogy pont ezért.   

Kiteszek pár posztot, amik az elmúlt időszakban születtek. Bár ezekre a "születés" szót használni igen keserű, kifacsart cinizmus.  

Ha mondtam volna, te úgy sem hitted volna el

Vodkás szénsavas bodzaszörpöt kortyolgatva ülök, fél napos pakolástól ragacsosra izzadva a hirtelen rámömlött nyári melegben és folynak a könnyeim a tegnapi sminkemmel egyetemben. 

Ma Hiperkarmás hangulatba kerültem. Ezer éve nem hallgattam magyar altert. Épp egy széken állva egyensúlyoztam lábujjhelyen - tudjátok, vannak azok a fehér ikeás székek, aminek az összeszerelési útmutatójába caps lock-al írták, hogy NE ÁLLJ RÁ, nyilván arra kellett állni... -,  a szekrény legfelső polcára igyekeztem feltenni a mini mű-karácsonyfámat, mondván, nyár van, talán el lehetne ezt tenni. Aztán meghallottam ezt. És ott borult a bili. Nekem szólt. A hülye spotify meg az éppen-mit-hallgatsz stílusú listái. 

"Soha nem hittem volna
Ha hittem volna, se mondtam volna
Ha mondtam volna, te úgy sem hitted volna el

Soha nem győztünk volna
Ha győztünk volna, se láttunk volna mást
Csak ami elmúlt vagy távolról figyel

Élet, az álmomból ébreszt most egy arc és egy szó
Néznek, úgy indulj el, hogy minden lépésed egy hang."

Erre Ő azt mondaná, nem szól semmiről, hülyeség. 
Én azt mondom, ez mindenről szól. 
Ez olyan vakítóan és fájdalmasan egyértelműen leír minket. Ez a fenti két sor. Meg felette a dalszöveg. Mondhatnám, hogy ez komikus is, ha olyan passzban lennék, de nem vagyok. 

Újabban megint mar a szerelem, nem jólesően. Szeretem őt és távol van, istentelenül távol. Ő úgy érzi, minden rendben, béke van, nekem pedig hiányzik a mélység és a közelség. A mélység és a közelség pedig mindig a vitáink kibogozásához nélkülözhetetlen értsük-meg-egymást-ha-belehalunk-is kommunikációs "játék" hozta el. Már nincs hiszti, nincs veszekedés, nincs határátlépegetés, nincs semmi. Mert így nem kell küzdeni, ergo nem kell igazolgatni folyton-folyvást, hogy fontos a másik, hogy érdekel, hogy mi van belül, ott, benne. Már minden magától értetődő, olyan szürkén és felszínesen obvious. Ha lennének gyerekeink, ha együtt élnénk, ha lenne autó, ház, kutya, 30 évig is kitölthetné az életünket az ezekről szóló mindennapi diskurzus-hömpöly. Elmész-e a gyerekért, elviszed-e úszásra, hazafelé hozz tojást, oltásra kell vinni a kutyát, be kell fizetni a biztosítást, vasárnap megyünk anyádékhoz. Nincs semmi ilyesmi, a témáink mégis hasonlóak. Pedig nem is élünk együtt. És pont úgy érzem magam, mintha 20 évvel idősebb lennék, kirepültek volna a gyerekek, még nem lennének uonokák és felbugyborogna a hétköznapokba hirtelen a mindent elöntő szürke űr, ami olyan tipikus a frissen felnőtt gyerekekkel rendelkező házaspároknál. 

Persze nem ilyen egyszerű ez, nem ilyen indokolatlanul történt és történik, mint ahogy leírtam. Sok a pofon. Keserédes ez, mert jóleső pofonok ezek. De azért csak csattannak. Hogy mit adhat és adhatna más. Van, aki ad is, így is. Ami hiányzik a párkapcsolatomból, azt most megkapom mástól - szigorúan lelki, mentális, érzelmi dolgokról beszélünk most. Papíron minden rendben, nem csaltam, nem szegtem törvényt vagy szabályt, jógyerek vagyok - hogy belül sokszor török-zúzok, az más kérdés. 

Megígértem neki anno, hogy soha nem írok róla. Most ezt megszegem, tudom. Ki kell öntenem, különben megőrülök. Ki kell sziszegtem, zokognom, kurvaanyáznom magamból, vagy szétszakadok. Sok mindent adtunk egymásnak és sok mindent vettünk el egymástól. Egy kibaszott furcsa és mégis egyensúlyban tartható dolog ez köztünk, és tudom, mi tart mellette, tudom, mi élteti a szerelmemet. De hiába tudom, az agyam most nem tudja legyőzni a szívemet, ezért szűkölök és függönyöket, rolókat húzogatok le. Nem elég, hogy felcsapódtak, én újra lerángatom őket, hogy ne lássam azt a kibaszott tükröt, ami azt üvölti: hülye vagy. Lehetnél boldog. 

Mert sok minden vagyok mostanában, de boldog nem. Vele nem. Tudom-tudom. Kéne-e ennél több, ennél az egy mondatnál? Az idealisták és a 20 évesek szerint nem. Az én oldalamról nézve ez ennél bonyolultabb. Nem a folyamatos boldogság hiányzik. Hanem a mélység. A szinkron. Az összekapcsolódás. És ezt nem tudom megértetni vele, mert nincs ezekre igénye, soha, senkivel nem volt. Ne kérdezzétek, mert tudom, mit kérdeznétek és nincsenek válaszaim vagy kínosak. 

Picsába az egésszel. 
Tudom én is, igen, hogy sose fogunk győzni. 

Non-sens, n'est-ce pas?

Kezdjük azzal, hogy van ez a felvétel, érdemes megnézni, de legalábbis hallgatni ehhez a szösszenethez. 

Érdekes, mert nehéz ezt úgy nézni, hogy ne tűnjön fel, hogy:

• Elvis kiköpött Nathan Fillion, aki szerintem akkor lett már inkább ismert, amikor némi sörpocakja és néhány ránca is volt - többségében  nevetőráncok persze, mi más, de mégis: Elvis-t stírölni és közben a Csatle papijára gondolni, valahogy kissé illúzióromboló. 
• Aztán néhány szögből elnézve a pasast (ezen a felvételen) nem elhanyagolható mértékben hasít beléd, hogy a fószer olyan narancssárga, mint Bridget Jones anyjának átmeneti tv-shopos szeretője, ami megint nem segít az összképen. 
• Amikor pedig felidézed, milyen kényelmetlen tud lenni egy bőrszerkó és hogy tud idegelni, amikor cuppogva akadályoz a mozgásban, akkor megint elakadsz kicsit, főként, mert tudod, hogy bele lehet izzadni ezekbe, és láthatóan ő is kínlódik ezektől. Felidézem az igazi bőrkabátok szagát, brrr... Persze, az izzadt pasik szexik, értem én, de azért... 

És mégis, újra és újra átüti a narancsszín verejtékező Nathan-ek képét az az eszméletlen élmény-ömleny, amit ez a manus gyártani tud az emberben. Mi a ...

Nade, kezdjük az elején.
Soha nem voltam oda Elvis-ért. Persze  értéket képviselt a szememben a munkássága mindig is, eszméletlen jó a hangja, a zenéje valahogy felpörgeti az embert, de nem feltétlenül azért, mert szereti azt a zenét - legalábbis én nem különösebben csípem -, hanem mintegy megválaszthatatlanul, kötelezően hat a testemre, de eddig sosem éreztem a zenéjét belül, nem izzított fel,  semmilyen dimenzióban értelmezve ezt a szót. Pedig sok zene sokféleképpen tud. Valószínűleg azért,  mert pár kivételtől eltekintve a lötyipötyi számai, a szerelmes limonádé dalai jobban mennek, ismertebbek, mint az igazán pörgősek, ezek a belülről megőrjítőek. A zenei alapjai működnek nálam, értem a rock&roll-t, bár érezni sose éreztem igazán, de a blues, a jazz,  illetve, a feketék zenéje, a ritmusuk, a szenvedélyük mindig hatott rám, és az Elvis-jelenségben van ezekből bőven. A pasas külseje meg aztán végképp sose mozgatott meg; egy pajeszos-sminkelt-jelmezes-megcsinált csoda, akinek - szó se róla -, az alakja jó, de ennyi. 

És ma este, mivel szeretem a zenei filmeket, meg a valóságot (közel teljesen) hitelesen feldolgozó darabokat, valahogy eljutottam az új Elvis filmig. (Nem értem, Nathan miért nem játszotta őt soha,  - jó, játékból, a Castle-ben egyszer. Nem értem. Na mindegy, elengedem.) Szóval zseniális a film, a színész; ahogy játszik, ahogy kinéz, adorable - ez a szó valahogy sokkal jobban leírja hangzásával is azt az érzést, amit keresek - , amennyire hasonlít a főhősünkre, ahogy énekel (!!!), és persze a story lebilincselő, a rendezés jó. Szóval ajánlom, nézzétek meg. 

De! Nem értettem meg belőle - még jó, hogy nem ez volt a cél, képzeljétek már el, közel 3 órás film végigkínlódása után még csak a vágyott célt sem érni el, olyan ez, mint egy pasassal ágyjelenetbe bonyolódni, aki pornószínészre itta magát, te meg már elfáradtál és csak a végét várod... - szóval nem értettem meg belőle azt a hihetetlen ovációt, amivel ezt a suhancot körülrajongták. Nem ám csak egyszer vagy kétszer, hanem egész életében. Értem, jó a hangja - sokaknak az -, egész jól néz ki - oké, a lányok x százalékának biztos a zsánere volt, de ez megint nem egyedi -, és rázza a csípőjét az 50-es évektől kezdve, kb idegrángást imitálva. Naééééés? Láttam én, hogy a színpadon kb. extázisba tud esni, de nem jött át. 

Ezen az egészen igazából el se gondolkodtam, amíg úgy nem döntöttem, hogy a fent belinkelt tv-felvételt meg nem nézem eredetiben kíváncsiságból. És akkor a következő történt: egy izzadó narancssárga halott (már elnézést) pasas 68-ban (! voltam ekkor mínusz 18 éves, és ne feledjük, hogy a felvétel több, mint 50 éves, szóval a minősége sem éppen a ma megszokott...) teljesen megforgatott a tengelyem körül. Szexuálisan is - finally! - de nem csak úgy. Értitek, ott ül szegény - merthogy fel se állhatott a felvétel végéig -, még csak a csípőjét sem rázhatja nekem, szóval ülve gitározgat meg énekel a kurva jó hangján, olyan zenét produkálva, amit nem is szeretek, és a fentiekkel együtt már teljesen érthetetlen az egész. És mégis.

Ebből a kevéssé megrendezett tv felvételből ugyanis olyasmi is kiderül, amit senki, aki  - akármennyire is eszméletlenül jól - leutánozza őt,  nem tud visszaadni, és a megrendezett koncertfelvételek sem. A személyisége, a humora, az önbizalma, az önismerete, a szerelme önmagába - nincs kétségem afelől, hogy nem csak a rajongóiba, hanem önmagába is szerelmes volt ez a pasas valamelyest és nem lehet érte haragudni rá  -, a kisugárzása. Ül és kínlódik a teste, hogy nem ficcenhet, átjön minden; a kényelmetlenkedése a bőrszerkó miatt, a mindeközben-fesztelensége, az, hogy milyen boldog kiteljesedés neki énekelni és játszani, hogy önmaga lehet, a kíváncsisága és izgalma a helyzet miatt és én esküszöm, hogy valamelyest ő maga is felizgult ettől az egésztől - no meg attól, hogy egy rakás nő felizgult tőle. It makes sense. És valahogy megérintett. Valahogy megértettem - megéreztem? - hirtelen. 

Fura ez, mert soha nem epekedtem igazán színészek, zenészek, szuperhősök iránt. Valahogy mindig racionálisabb voltam ennél. Van épp elég vad fiú és szép lány (nomeg szép fiú és vad lány...) , aki kiváltott belőlem ilyen-olyan vulkán-szerű érzéseket és képződményeket. Zenésznek összesen kétszer írtam levelet, azok is inkább "köszi, hogy vagy" levelek voltak, az egyikre válasz sem jött. (Mondjuk talán nem Kovács Ákossal kellet volna közölni 16 évesen, hogy a zenéje - is - segített megérteni és elfogadni a biszexualitásomat. Talán. Lehet, hogy sose olvasta a levelemet - élelmes volt a marketingese és meg akarta tartani a pozícióját. Pedig olyan szép sárkányt rajzoltam a levélbe. Namindegy.)

De most lehet, hogy Elvis-nek írnék. Hirtelen szar belegondolni, hogy már nincs, ami valahol igen nevetséges, mivel  4 órával ez előttig ez a tény teljesen hidegen hagyott. Mintha ma este megismertem volna Elvis-t egy kocsmában, és olyan tüzet gyújtott volna bennem szexuálisan és zeneileg; olyan belső izzást teremtett volna bennem újra, amiről azt hittem mostanában, hogy már nincs is itt a felszín alatt; azt hittem, eltűnt a fiatalságom egy része, és még néhány dolog, amiket őrületesen sajnálatos módon jelenleg nem tudok szavakba önteni. Szóval jött, ezekkel itt, rám mosolygott és én elkészültem, mint a házi feladat. Majd a faszi meghalt. Nonszensz.    

Ismeritek azt az érzést, amikor megláttok egy lányt és elönt titeket a féktelen vágy, hogy levadásszátok és magatokévá tegyétek mindenestül? 
Imeritek azt az érzést, amikor egy fiú belelehel a nyakatokba, és végetek van?
Amikor végigfut  - mit fut, söpör - rajtatok és bennetek egy megállíthatatlan, önkéntelen belső vonaglás, egy mindent felemésztő, útjából bármit eltaszító, és befolyásolhatatlan vágyhömpöly, ami lávaként tör fel? 
"Libabőr vonatozik gerincem sínein a nyakamig, ajkadba ütközve véget ér" ...  (mert ott majd felváltja valami más) ... na, valahogy így. 

És ismeritek azt az érzést, amikor egy zene belülről tép szét és semminek nem marad hely bennetek, csak a belső táncnak; a testetek minden porcikájába beengedi - s vágyja - a hallottak minden ütemét, a basszus remegteti  a kislábujjatoktól a fületek hegyéig minden testrészeteket, és minden elvész körülöttetek, minden  láthatatlanná, értelmetlenné, súlytalanná, és szükségtelenné válik; csak ti vagytok a zenével a bőrötök alatt és a lelketek legmélyebb bugyraiban; vele, benne és csak a jelen létezik és csak ti ketten? ... hát, valahogy így. 

Nonszensz az egész, n'est-ce pas? 

  

Kollegális.

 - Mit szeretnél? - kérdeztem, mikor az asztalomhoz lépett.
 - Mit nem...? - válaszolta.

Néztem rá hosszan, ő vissza hosszan, és tudtam, hogy arra gondol, amire gondolok, hogy gondol.
Hm.
Szeretem a játékosságát, még ha csak játék is.