... egy közeli padon tervezte a beszélgetésünket, de az eső keresztülhúzta a számításait. hónapokkal később megmutatta nekem azt a padot - valóban gyönyörű a kilátás onnan a környékre. a Feneketlen tó mellett kötöttünk ki, egy eldugott teázóban. talán asztalokhoz is le lehetett volna ülni, de a cipőledobós, párnán ücsörgős sarkot választottam. akkor azt hittem, ott majd biztonságban érzem magam, de nem így lett; sokszor szűköltem az este folyamán.
és mégis; amint rám nézett, azokkal az okos barna szemeivel, aggodalmam és félelmeim jelentős része elmúlt. mintha egy meleg, puha pokrócba bújtattak volna, valakivel, vagy valamivel, aki mellett jó és izgalmas lenni. ismét lyukat beszéltem a hasába. meséltem; többet, mélyebben. hogy értse, mit igen, de leginkább mit nem, s miért nem, eddig mi hogy volt, hogy nem volt. újra megpróbáltam lebeszélni Őt magamról.
(mások elmeséléseiből tudom, hogy ezt állítólag nem csinálom túl hatékonyan; az őszinteségem, a lelkes "neakarjTeengemmertszarlenneNeked" szövegem olyannyira jól szokott sikerülni, hogy a "mentsmármegazIstenszerelmére" és az "annyirafontosvagynekemhogymegakarlakóvnimagamtól" üzenetek szoktak megérkezni a címzetthez. Ebből maradnak az előzőek rövidített verziójú pasifordításai, vagyis a "MENTSMEG" és a "FONTOSVAGYNEKEM"-ek, a végeredmény tehát a másik oldalon borítékolható.)
emlékszem, Ő azt mondta erre, hogy nem baj, ha vannak bőröndjeim, sebeim. hisz' miért ne lehetne mellettem, velem valaki, aki segít gyógyulni, aki mellett a sebekből varratok lesznek, a varratokból hegek, majd végül nem marad, csak valami sokkal jobb, valami teljesen más, ami nem csak a múltra, hanem a lehetséges jövőre is emlékeztet. meg akart győzni arról, hogy engedjem magam megóvni, engedjem meg magamnak, hogy Vele lélegezve kezdjem újra. úgy rémlik, elmondtam neki, hogy ráléptem már erre az útra egyszer régen, és mikor "meggyógyultam", jöttem rá, hogy a másik valami és valaki más, mint hittem, én viszont tényleg újra önmagam lettem, s a kettő oly szinten nem fért össze, hogy nem volt maradásom. nálam nem hálás feladat ez. arról nem beszélve, hogy én hány embert "gyógyítottam már meg" - nem akarhatja végigcsinálni ezt velem, hisz' már én sem akarom senkivel. önzőség lenne tőlem.
valójában nem csak a sebekről szólt a történet. még mindig nem éreztem, hogy ebbe bele kéne mennem. tényleg egyre fontosabb lett nekem, és valóban nem hittem, hogy velem bárkinek működne.
azt hiszem, nem mondtam sem igent, sem nemet, talán egy meglátjukot, elhessegettem a témát, tereltem. tovább beszélgettünk, de nem arról, lesz-e "mi", meg "velünk", meg "rólunk".
hazavitt, majd folytatódtak esténként a messenger beszélgetések, a napközbeni dohányzások. és aztán... aztán szóba jött a kávélikőr, amit épp készített otthon; kávéból és vodkából. aki ismer, tudja, hogy ez a kettő a gyengém. én - persze - mondtam, hogy isteni lehet, tán még azt is, hogy egyszer megkóstolnám. ő pedig kapott az alkalmon; nem filmet nézni hívott át, hanem kávélikőrt kóstolni. én pedig, akkor először, elmagyaráztam neki igazán őszintén és profánul helyzetem mibenlétét:
- Te és én,
- négy fal között,
- alkohollal,
- én kiéhezett vagyok,
- ígérni meg a nagy semmit tudom a bármiért is cserébe, amit adsz nekem.
Ő pedig kb. annyit válaszolt, hogy akkor ez van, akkor majd történik valami, nem akar egyből feleségül venni, élvezzük, amit élvezünk, és ne legyen bennem kérdőjel, ezért ne mondjam, hogy nem megyek. s végül mindezt megfejelte azzal, hogy aludjak nála szombaton, eljön értem, vacsi, bor, film, és mi ketten, ennyi ez.
persze nekem sem kellett több, bár a "rögtönottalvásmeghívás" nem volt szokványos, nem is igazán értettem. addigra azonban már elegem volt a jókislányságból, szívem jajgatása egyre halkabb lett, mert azt lassan elnyomta minden más itt belül. ja, hogy a srác azt mondja, így is jó? nohátakkormeg.
/Alice ismeri ezt az "ígyisjó"-t, tudja jól, hogy nem feltétlen igaz és igazi, de van az a pont, ahol türelmetlenné válik és határozottá; ha valaki mindenáron meg akarja simogatni a harapós kutyát, egy életen át nem lehet megóvni tőle. vagyis az ő önző fordításában ez valahogy így hangzik, hogy ne kelljen egyfolytában önmagát marcangolnia, vagy megtartóztatnia. a remek "felnőttek vagyunk, ugye" mondatra alapozva: mindenki a maga hülyeségéért felelős./
szombatig annyi laza és nyitott "kinyilatkoztatáson" voltunk túl, hogy már simán beszéltünk arról - ha nem is feltétlenül konkrétan -, hogy mit is kezdenénk, illetve fogunk kezdeni egymással. a kép Róla kezdett módosulni, csak, hogy egy klasszikust idézzek:
ettől még tetszett, sőt, egyre jobban, actually.
mivel várható volt, hogy nagylány leszek addigra, bátrabban mondtam igent, mondván; mi a franc is történhetne. megeskettem, hogy hagy bkv-ra szállni, ha úgy döntök, és nem muszáj ott aludnom. nem örült, de taktikusan nem mondott nemet, s finoman kifejezte, hogy a nagylányság sem akadálya semminek. nem egészen értettem az ottalvás fontosságának mibenlétét, de végül is... másképp működünk.
annak az estének lenyomata kellene, hogy legyen bennem, vagy legalább itt, betűkbe kényszerítve. az elsőkre ritkán emlékszem; az első együttlétekre, az első együtt alvásokra, az első csókokra se mindig. azok azok a pillanatok, amiket igazán megélek, amik váratlanok mind, egytől egyig, ha minden jól megy. olyankor annyira a jelenben vagyok, mint mikor túl jó regényt olvasok, és az utánamaradó-ragadó érzések bizonyítják csak, hogy három napig kizártam a külvilágot, és egy másik élet részese lehettem. falom ezeket a perceket, noha tovatűnik ez által az életemből sok minden.
képek vannak, meg pillanatok, pillantások, és az érintéseinek emléklenyomatai.
a lakásba, amiben lakott, egyből beleszerettem. tágas, napfényes, polgári, Zugló fás ölének szívében. minden vidám és mosolygós, mint Ő maga, s otthonos. nem is jöttem volna rá magamtól, hogy nem ott nőtt fel. A szobája, mintha maga is a Kalapos köré nőtt, idősödött volna; fiús-pasis, de mégis kellően meghitt. sörösüvegek a polcon, mindegyik egyedi; más és más. nagy íróasztal, két monitorral, laptoppal, a szoba sarkában kis heverő, finom, meleg és vöröslő esti fények, nagy, saját terasz.
enni nem ettünk - együtt ennem valakivel intimebb, bensőségesebb, mint lefeküdni vele, tudom, weird (már ha eddig soha nem írtam volna még).
kávélikőr, bor, fülledt meleg, Ő és én, szavak, a keze testem minden táján. meglepetésemre az állítólagos tapasztalatlansága számomra érzékelhetetlen volt; minden mozdulat pont olyan finom és édes volt, ahogy akkor és ott nekem jól esett. ujjai gyöngéd táncot jártak, lassan, kiéheztetve, órákon át. élveztem, és ő gyönyörködött benne; testem édes kínzásként reagált; minden porcikám hullámzott és kínlódott, mint mikor forró viasz éri az érzékeny bőrt. a csókjaink vadabbak, őszintébbek, határokat feszegetőbbek lettek.
a korábban feltett kérdésem - mely szerint mi a franc is történhetne -, ködös felesleggé vált bennem pillanatok alatt; életemben először éltem át öt orgazmust egy éjszaka alatt. nálam egy is kihívás, így ez a szám a mai napig felfoghatatlan.
a fülledt éjszakát némi álomtalan-emléktelen alvás és egy édes reggel követte; kávéval, rántottával készült. mindent megtett, hogy otthon és biztonságban érezzem magam, én pedig, ha óvatosan is, de részt vettem ebben a játékban. hihetetlen mód minden volt Ő, amire akkor és ott vágytam, de nem óhajtottam ezen gondolkodni, ebből következtetéseket levonni, mert akkor messzebbre menekültem volna, mint eddig bármikor is tettem.
ezt követően a napok jöttek és mentek, és mi - de én biztosan - abban a tudatban éltük őket, hogy semmi sem kötelező. kerültük a bűvös "járunk", "együtt vagyunk" kifejezéseket. valahogy érezte és tudta, mit akarok- és mit nem akarok hallani, mit nem vagyok hajlandó tudomásul venni. egyszerűen csak élni akartam, Vele, a szemeibe mélyedni, hallgatni a történeteit, nevetni azon, hogy gyűjtjük a filmeket, amiket majd mind-mind megnézünk, mert időnk, mint a tenger; s közben nem néztünk filmet sosem, mert egymás testének, lelkének, szívének érintései, meséi, hallgatásai sokkal érdekesebbnek bizonyultak, mint bármily más világok lenyomatai.
és mégis; amint rám nézett, azokkal az okos barna szemeivel, aggodalmam és félelmeim jelentős része elmúlt. mintha egy meleg, puha pokrócba bújtattak volna, valakivel, vagy valamivel, aki mellett jó és izgalmas lenni. ismét lyukat beszéltem a hasába. meséltem; többet, mélyebben. hogy értse, mit igen, de leginkább mit nem, s miért nem, eddig mi hogy volt, hogy nem volt. újra megpróbáltam lebeszélni Őt magamról.
(mások elmeséléseiből tudom, hogy ezt állítólag nem csinálom túl hatékonyan; az őszinteségem, a lelkes "neakarjTeengemmertszarlenneNeked" szövegem olyannyira jól szokott sikerülni, hogy a "mentsmármegazIstenszerelmére" és az "annyirafontosvagynekemhogymegakarlakóvnimagamtól" üzenetek szoktak megérkezni a címzetthez. Ebből maradnak az előzőek rövidített verziójú pasifordításai, vagyis a "MENTSMEG" és a "FONTOSVAGYNEKEM"-ek, a végeredmény tehát a másik oldalon borítékolható.)
emlékszem, Ő azt mondta erre, hogy nem baj, ha vannak bőröndjeim, sebeim. hisz' miért ne lehetne mellettem, velem valaki, aki segít gyógyulni, aki mellett a sebekből varratok lesznek, a varratokból hegek, majd végül nem marad, csak valami sokkal jobb, valami teljesen más, ami nem csak a múltra, hanem a lehetséges jövőre is emlékeztet. meg akart győzni arról, hogy engedjem magam megóvni, engedjem meg magamnak, hogy Vele lélegezve kezdjem újra. úgy rémlik, elmondtam neki, hogy ráléptem már erre az útra egyszer régen, és mikor "meggyógyultam", jöttem rá, hogy a másik valami és valaki más, mint hittem, én viszont tényleg újra önmagam lettem, s a kettő oly szinten nem fért össze, hogy nem volt maradásom. nálam nem hálás feladat ez. arról nem beszélve, hogy én hány embert "gyógyítottam már meg" - nem akarhatja végigcsinálni ezt velem, hisz' már én sem akarom senkivel. önzőség lenne tőlem.
valójában nem csak a sebekről szólt a történet. még mindig nem éreztem, hogy ebbe bele kéne mennem. tényleg egyre fontosabb lett nekem, és valóban nem hittem, hogy velem bárkinek működne.
azt hiszem, nem mondtam sem igent, sem nemet, talán egy meglátjukot, elhessegettem a témát, tereltem. tovább beszélgettünk, de nem arról, lesz-e "mi", meg "velünk", meg "rólunk".
hazavitt, majd folytatódtak esténként a messenger beszélgetések, a napközbeni dohányzások. és aztán... aztán szóba jött a kávélikőr, amit épp készített otthon; kávéból és vodkából. aki ismer, tudja, hogy ez a kettő a gyengém. én - persze - mondtam, hogy isteni lehet, tán még azt is, hogy egyszer megkóstolnám. ő pedig kapott az alkalmon; nem filmet nézni hívott át, hanem kávélikőrt kóstolni. én pedig, akkor először, elmagyaráztam neki igazán őszintén és profánul helyzetem mibenlétét:
- Te és én,
- négy fal között,
- alkohollal,
- én kiéhezett vagyok,
- ígérni meg a nagy semmit tudom a bármiért is cserébe, amit adsz nekem.
Ő pedig kb. annyit válaszolt, hogy akkor ez van, akkor majd történik valami, nem akar egyből feleségül venni, élvezzük, amit élvezünk, és ne legyen bennem kérdőjel, ezért ne mondjam, hogy nem megyek. s végül mindezt megfejelte azzal, hogy aludjak nála szombaton, eljön értem, vacsi, bor, film, és mi ketten, ennyi ez.
persze nekem sem kellett több, bár a "rögtönottalvásmeghívás" nem volt szokványos, nem is igazán értettem. addigra azonban már elegem volt a jókislányságból, szívem jajgatása egyre halkabb lett, mert azt lassan elnyomta minden más itt belül. ja, hogy a srác azt mondja, így is jó? nohátakkormeg.
/Alice ismeri ezt az "ígyisjó"-t, tudja jól, hogy nem feltétlen igaz és igazi, de van az a pont, ahol türelmetlenné válik és határozottá; ha valaki mindenáron meg akarja simogatni a harapós kutyát, egy életen át nem lehet megóvni tőle. vagyis az ő önző fordításában ez valahogy így hangzik, hogy ne kelljen egyfolytában önmagát marcangolnia, vagy megtartóztatnia. a remek "felnőttek vagyunk, ugye" mondatra alapozva: mindenki a maga hülyeségéért felelős./
szombatig annyi laza és nyitott "kinyilatkoztatáson" voltunk túl, hogy már simán beszéltünk arról - ha nem is feltétlenül konkrétan -, hogy mit is kezdenénk, illetve fogunk kezdeni egymással. a kép Róla kezdett módosulni, csak, hogy egy klasszikust idézzek:
ettől még tetszett, sőt, egyre jobban, actually.
mivel várható volt, hogy nagylány leszek addigra, bátrabban mondtam igent, mondván; mi a franc is történhetne. megeskettem, hogy hagy bkv-ra szállni, ha úgy döntök, és nem muszáj ott aludnom. nem örült, de taktikusan nem mondott nemet, s finoman kifejezte, hogy a nagylányság sem akadálya semminek. nem egészen értettem az ottalvás fontosságának mibenlétét, de végül is... másképp működünk.
annak az estének lenyomata kellene, hogy legyen bennem, vagy legalább itt, betűkbe kényszerítve. az elsőkre ritkán emlékszem; az első együttlétekre, az első együtt alvásokra, az első csókokra se mindig. azok azok a pillanatok, amiket igazán megélek, amik váratlanok mind, egytől egyig, ha minden jól megy. olyankor annyira a jelenben vagyok, mint mikor túl jó regényt olvasok, és az utánamaradó-ragadó érzések bizonyítják csak, hogy három napig kizártam a külvilágot, és egy másik élet részese lehettem. falom ezeket a perceket, noha tovatűnik ez által az életemből sok minden.
képek vannak, meg pillanatok, pillantások, és az érintéseinek emléklenyomatai.
a lakásba, amiben lakott, egyből beleszerettem. tágas, napfényes, polgári, Zugló fás ölének szívében. minden vidám és mosolygós, mint Ő maga, s otthonos. nem is jöttem volna rá magamtól, hogy nem ott nőtt fel. A szobája, mintha maga is a Kalapos köré nőtt, idősödött volna; fiús-pasis, de mégis kellően meghitt. sörösüvegek a polcon, mindegyik egyedi; más és más. nagy íróasztal, két monitorral, laptoppal, a szoba sarkában kis heverő, finom, meleg és vöröslő esti fények, nagy, saját terasz.
enni nem ettünk - együtt ennem valakivel intimebb, bensőségesebb, mint lefeküdni vele, tudom, weird (már ha eddig soha nem írtam volna még).
kávélikőr, bor, fülledt meleg, Ő és én, szavak, a keze testem minden táján. meglepetésemre az állítólagos tapasztalatlansága számomra érzékelhetetlen volt; minden mozdulat pont olyan finom és édes volt, ahogy akkor és ott nekem jól esett. ujjai gyöngéd táncot jártak, lassan, kiéheztetve, órákon át. élveztem, és ő gyönyörködött benne; testem édes kínzásként reagált; minden porcikám hullámzott és kínlódott, mint mikor forró viasz éri az érzékeny bőrt. a csókjaink vadabbak, őszintébbek, határokat feszegetőbbek lettek.
a korábban feltett kérdésem - mely szerint mi a franc is történhetne -, ködös felesleggé vált bennem pillanatok alatt; életemben először éltem át öt orgazmust egy éjszaka alatt. nálam egy is kihívás, így ez a szám a mai napig felfoghatatlan.
a fülledt éjszakát némi álomtalan-emléktelen alvás és egy édes reggel követte; kávéval, rántottával készült. mindent megtett, hogy otthon és biztonságban érezzem magam, én pedig, ha óvatosan is, de részt vettem ebben a játékban. hihetetlen mód minden volt Ő, amire akkor és ott vágytam, de nem óhajtottam ezen gondolkodni, ebből következtetéseket levonni, mert akkor messzebbre menekültem volna, mint eddig bármikor is tettem.
ezt követően a napok jöttek és mentek, és mi - de én biztosan - abban a tudatban éltük őket, hogy semmi sem kötelező. kerültük a bűvös "járunk", "együtt vagyunk" kifejezéseket. valahogy érezte és tudta, mit akarok- és mit nem akarok hallani, mit nem vagyok hajlandó tudomásul venni. egyszerűen csak élni akartam, Vele, a szemeibe mélyedni, hallgatni a történeteit, nevetni azon, hogy gyűjtjük a filmeket, amiket majd mind-mind megnézünk, mert időnk, mint a tenger; s közben nem néztünk filmet sosem, mert egymás testének, lelkének, szívének érintései, meséi, hallgatásai sokkal érdekesebbnek bizonyultak, mint bármily más világok lenyomatai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése